Benedek Elek és a Szent Anna-tó

Magyar mese- és mondavilág. -Ezer év meseköltése- címmel jelentette meg Benedek Elek 1894-1896 között 5 kötetét. Ezzel a sorozattal Benedek Eleknek célja volt „megírni a magyar nép mesemondó hangján a létező s ma még meglelhető meséket, mondákat és regéket; megírni a honfoglalás ezer éves ünnepére szinét-javát ama meséknek, mondáknak és regéknek, melyeket a magyar nép költő tehetsége ezer évnek a leforgásán teremtett.”

A gyűjtött meséket, mondákat újraírta, hogy az érdeklődők számára érthető, élvezhető legyen, figyelve arra, hogy „hogy e könyvet aggodalom nélkül lehessen adni a gyermekifjuság kezébe is.”

A java népmeséken kívül, természetesen, fölvettem könyvembe a történeti és helyi mondákat is s a fogyatékosabb, szárazabb mondákba igyekeztem lelket önteni, e mondák szellemének, karakterének meghamisítása nélkül, csupán úgy mesélve el azt, mi töredékes, száraz, lélek nélkül való, a mint legjobb hitem s képzeletem szerint előadhatná egy jó mesemondó.

Az olvasónak címzett bevezetője végén Benedek Elek fontosnak tartja kiemelni, hogy „könyvem — a miről külömben a figyelmes olvasó meggyőződhetik — nem egyszerű gyűjteménye innét-onnét kiollózott meséknek és mondáknak. Magam írtam meg elsőtől az utolsóig, úgy ahogy tőlem kitelt. A sorozat ötödik kötetében találkozunk a Szent Anna tavával.

Benedek Elek: Szent Anna tava

Mint egy nagy tál fenekén a viz, pihen Szent Anna tava, égbe nyuló hegyek aljában. Köröskörül fenyvesek koszoruzta hegyek. Járjatok be minden földet s szebb képet ennél nem találtok. Ugyan, ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyü magas hegy volt, s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík- és Háromszék felett: átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No de az emléke, szomorú emléke megmaradt mind a két várnak.

Két testvér lakott a két várban, mind a kettő kevély, gőgös szertelen. Szivükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pinczéjében kádakban, élére verve állt a tenger arany, ezüst.

Egyszer aztán, honnét, honnét nem, messze földről egy nagy úr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hat lovas hintón jött. Na, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Szinarany volt annak a hintónak kereke, tengelye, rudja; aranynyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma, s haj! a lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött a vendégére, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstól, szerszámostól.

— Adok érette hat kád aranyat.

— Nem eladó, — mondotta a vendég.

— Ráadásul a torjai uradalmat.

— Nem eladó!

— Megállj, — gondolta magában — azért mégis az enyém lesz.

Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akar az Olt vize s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a koczkajátékot. Arra számitott, hogy majd a koczkán elnyeri a lovakat hintóstól, szerszámostól. Hát jól számitott, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét, s tetejébe a hat szép lovat, mindenestől. Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. Csak úgy repesett a szive az örömtől, mikor eléállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több mint ő neki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.

A testvére éppen ott ült a var pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme-szája elállt a csudálkozástól.

— No öcsém, van-e ilyen hat lovad? — kiáltott diadalmasan.

— Ilyen nincs — mondta az öcs — de lesz különb.

— De már azt szeretném látni!

— Hát meg huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!

Nagyot kaczagott a büdösi vár ura.

— Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.

— Nem is hattal, tizenkettővel!

A büdösi vár ura föl sem ment az öcscséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öcscsét, — megfordult s haza vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Egész nap tünődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tünődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagyhirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet, s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide.

Egy fél nap sem telt bele, jöttek a jobbágyok, s velök a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztök egy Anna nevü volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szin alól eléhúzatta aranyos hintaját s elébe fogatta a tizenkét leányt.

Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a köny mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát, nagyot rittyentett, hogy csakúgy zengett, zúgott belé az erdő.

— Gyi előre, gyi!

A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudtak mozditani a nehéz hintót.

Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elévágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, a ki legelől állott. Patyolat fehér húsából kiserkedt a vér s jajszava felhatott a magas egekig.

— Gyi, Anna, gyi! — orditott az úr s másodszor is rávágott.

— Verjen meg az Egek Ura! — jajdult föl Anna. Sülyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa!

S im, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég-föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni, hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár, s a föld sülyedt mind alább-alább, mignem egyszerre viz alá borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent s a tóban tizenkét hattyu uszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyut, de nem tudott kikerülni a forgatagból.

A tizenket hattyu meg csak uszott, uszott szép csöndesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak s leánynyá váltak ismét. Siettek haza mind a falujokba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partján s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szent életű leánynyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.