A Szent Anna-tó legendájának nyomában (3)

Húsz évvel később 1889. decemberében indul el a Pósa Lajos és Benedek Elek által szerkesztett „Az én újságom” című gyermeklap. Ebben jelent meg 1890. októberében Pósa Lajos „Rege a Szent Anna taváról” című 33 szakaszos verse:

Égbe nyúló bérczek ezredéves fája:
Sötét rengetegnek öreg krónikása.
Mellette, körötte sorban állnak a fák,
Lombsúgta regéjét csöndesen hallgatják:

«Szép Erdélyországban hajdanta, régente
Élt két sziklavárban két testvér levente.
Két testvér levente magas sziklavára:
Szomszéd bércztetőknek büszke koronája.

Rossz szivök, rossz lelkök volt a testvéreknek:
Nem szerették egymást, egyre vetélkedtek.
Egyik a másiknál különb akart lenni,
Csillogó pompával hírnevet szerezni.

Várpalota ormán egyszer szarka csörgött ..
Dobogó hídon át egy hintó dübörgött.
A robogó hintót hat paripa húzta,
Üstökös fejüket arany koszorúzta.

Gyémántkő ragyogott gyöngygyel a bogláron,
Pirosló rubintok lebegő csojtáron,
Bársonynyal kivarrva a hám és a gyeplő,
Lovak füle mellett lenge selyemkendő.

Tánczolva vágtatott a vár udvarára
A jövevény vendég szép hat paripája.
Tánczolva vágtatott a gyönyörű hat ló,
Csillagokat hányt a fényes ezüst patkó.

A jövevény vendég szavára megálltak
Pázsitos közepén a vár udvarának.
Vár ura ott kinn volt, tetszett a szép fogat,
Ki is mondta mindjárt: adna érte sokat.

Jövevény vendégtől szép szerivel kérte:
Öt falut, de rögtön, szívesen ad érte.
Tetejibe pedig, csak úgy ráadásúl,
Gulyát a tanyárúl, ménest a pusztárúl.

Sőt, ha ez is kevés, ezreket ad rája,
Hisz’ tele van pénzzel az erszény, a láda.
De hiába kérte jobban-jobban mindég,
Csak nem adta mégse a jövevény vendég.

Víg lakoma után koczkát hoztak elő,
Várpalota ura volt egyre a nyerő,
Játszottak ezüstben, játszottak aranyban:
A jövevény vendég vesztett szakadatlan.

«Ráteszem — fölkiált — gyémántos boglárom!
Pirosló rubinttal kirakott csojtárom!
Ráteszem a hintót szép hat paripámmal,
Szép hat paripámon ragyogó szerszámmal!

Rátette koczkára, hej de kár érette!
Azt a szép fogatot nyomban elvesztette.
Gyalog ment utjára, Isten tudja: hova…
Búsan nyerítgetett gyönyörű hat lova.

Örűl a nyertes fél, kárörömet érez,
Büszken átrobogott másnap az öcscséhez.
Délczeg paripáin arany, ezüst csengő,
Bizony ez a fogat sok százezer pengő!

Ingerelte öcscsét gúnyosan kaczagva:
«Nos, kinek van ilyen világszép fogatja!
Kis öcsike, lássuk, most tégy ki magadért!
Hátha gebéiddel elnyered a babért!»

Csak azért is szebb lesz — háborgott az öcscse —
Korai örömed én taposom össze!
Kaczagó gőgödet kaczagásba fojtom,
Hogy ne legyen kedved csúfolódni folyton.

Várad ellenében itt van az én váram!
Minden ingó-bingó, amit találsz nálam!
Fogadok földembe, egész birtokomba:
Hozzád szebb fogattal vágtatok robogva.

Enyém lesz mindened, bátya, ha megnyerem,
Vagy pedig, majd ha fagy, tied lesz mindenem!
Ott leszek huszonnégy óra múlva nálad,
Zászlót a toronyra! Tisztogasd a várad!»

Másnap a vidékről a kerek udvarra
Hajadon lányokat összeparancsolta.
Kegyetlen gonosznál gonoszabb tervet szőtt,
Kiválogatta a legszebb tizenkettőt.

Mind felöltöztette őket hófehérbe,
Párosával fogta aranyos szekérbe.
Itt egy rózsaképű, ott ibolyaszemű,
Fehér gyöngysorfogú, czédrusfatermetű.

Piros pántlika volt a virágos gyeplő –
«Nosza, a bátyámhoz, mint a sebes szellő!
Paripáim, hipp-hopp, amoda a várba!
Jövetelünket már bizonyosan várja.»

Tizenkét hajadon nem akart indítni.
Egyebet se tudtak: csak zokogva sírni.
Hullott orczájukon szégyen és bú könnye.
Mint a liliomról pergő harmat gyöngye.

Vár ura felpattant hamarost a bakra,
Ostorával cserdít nagyokat kaczagva.
Oda vágott véle az ostorhegyesre:
Szöghajú Annára, a legkedvesebbre.

Szöghajú Annának vére kiserkedzett,
Égre emelt kézzel imádkozni kezdett:
«Lágyítsd meg a szivét, mi édes Istenünk!
Atyánk, ha te velünk: kicsoda ellenünk!

Hajadon árváknak te légy pártfogója!
Gyönge leányzókat erős kezed ója!
Küldd el szivébe a béke szivárványát,
Terjeszd ki felettünk jóságodnak szárnyát!»

A gőgös kényúrnak szíve meg se dobban,
Imádkozó Annát vágta annál jobban.
Könnye folyt patakként, ömlött piros vére
A vár udvarának harmatos füvére.

Dörgés, villámlás közt szól az Úr haragja,
Megnyílt a föld keble, sülyedve, szakadva.
Összeomlott a vár rettentő robajjal,
Szikla, hegy, erdő mind, messze zúgó zajjal.

Vár helyén tó támadt mély nagy medenczében,
Tükrén tizenkét lány fehér hattyuképen.
Ártatlan leányzók ott úsztak lebegve,
Angyali hangokon háladak rebegve.

Zengő ének szárnyas partra vitte őket.
Haza is vezette az Úrban hívőket.
Letette övéik szerető ölébe,
Boldogan mosolygó családi körébe.

Csak Anna maradt ott, egy szózatot hallván,
kápolnát épített a csöndes tó partján.
Egész élte szent volt: imádság és hála. . .
Égbe szállt egy galamb: ennyi volt halála.

Szentté is avatta, a ki szentté avat,
Szent Anna tavának nevezték a tavat.
Templomi zászlókkal jöttek aztán népek:
A kis kápolnában fölcsendűlt az ének.

A csöndes tó vizét körűl-körűljárták,
Velök énekeltek a százados sziklák.
Vissza-visszazengett a buzgó zsolozsma —
Oda már az ének, oda a kápolna!

Oda az a sok nép! Csak ez a tó csillan…
Gyík se szalad erre, még lepke se illan.
Háborítatlan csend uralkodik itt lenn:
Nem lakik itt senki, csak az örök Isten!»

Égbenyúló béretek ezredéves fája
Elhallgatva néz a Szent Anna tavába.
Sorba belenéznek körűlötte a fák. . .
Rég múltak regéjén magukat ringatják.

A Szent Anna-tó legendájának nyomában (2)