A Szent Anna-tó legendájának nyomában (1)

A Szent Anna-tó legendája bizonyosan sokunk számára ismerős, hallottunk már róla. Érdekesnek ígérkezett megtudni azt, hogy mikor jelent meg először, illetve hogy hogyan terjedt, változott az idők folyamán.

A „Háromszék – erdélyi szépirodalmi évkönyv és naptár” című könyv Khern Ede szerkesztésében jelent meg 1861-ben. Ebben kap helyet a „Sz.-Anna tava. – Erdélyi néprege, kézirat-maradványok után.” című írás, mely úgy tűnik, hogy az első, nyomtatásban megjelent írás a tó legendájával kapcsolatosan.

„A néphagyományok kincseiben kutatva gyakran akadunk szép, nemes, önfeláldozó tettek s jellemekre, melyek elragadtatásra birnak, forró részvétünket igényelve büszkeséget élesztenek bennünk ilyetén elödinkre.

De viszont akadunk olyakra, mik lázongó fájdalmat idéznek elö minden kebelben s — bár hihetlenség mosolyára késztetve néha az arczot — bus redőkbe vonják homlokunkat a letűnt kor egyeseinek, elökelöbbjeinek gálád, embertelen tettei felett.

Ily — csaknem hihetlen — tettek egyikének színhelye volt a néphagyomány szerint a hely, melyen jelenben a „Szent Anna tava” (a Csikban, Büdös alatt) áll.

Ősatyáink zord ideiben a Büdöshegyen s az azt szomszédoló, vele akkoron egy lánczot képzett hegyeken két hatalmas, erős vár állt szemközt egymással: két grófi testvér ösi birtoka. Mindkettő dúsgazdag, zsarnok s pazarfényüző volt, s e két utóbbi tulajdon folytonos vetekedésre készteté őket.

E két kényurtestvérek egyike, az idősbik, azon hegyen lakott, mely — a rege szerint — most a Sz.-Anna-tó mélyén aluszsza örök álmát; az ifjabbik a Büdösön székelt. Váraik, szolgáik, fegyvereik, lovaik, egy szóval minden, mi az akkori élet szükségleteit s feleslegeit képzé, vetekedés s verseny tárgyául szolgált a két testvérnek; de főkép zsarnokságban, kegyetlenkedésben, számtalan jobbágyaik, zselléreik irányában egymást felülmúlhatni dicsőségüknek tárták.

Egykoron egy külhoni nagyúr utazott keresztül e hegyek szép országán, kinek gyönyörű négylovas fogata olthatlan irigységet keltett fel az ifjabb grófban, kinek pár napra vendégszeretetét vevé igénybe, s ki hallatlan öszveget igért az utazónak, ha e pár nélküli négy mént neki átengedi.

Az idegen — maga is gazdag birtokos — semmiként nem akart túladni kedvenc állatain, de miután az álnok háziúrnak sikerült, öt kártyaasztalnál végkép kifosztani a nála levő pénzből, beleegyezett, hogy a zsarnok gróf két legszebb faluja árán neki átengedje a ritka-szépségü négyes fogatot.

A csere megtörtént; büszkén fogatá a tajtékzó méneket arany- s drágakövektől csillogó szerszámaikban fényes hintaja elé az ifjabb — meglátogatandó idősb testvérét.

Bámult ez, s alig tudá elfojtani irigy indulatait, midőn e látatlan szépségű fogattal robogtatott büszkén udvarára az öccs; de ki irja le dühét az irigykedönek midőn fittogtatva hivja fel amaz versenyre: „hogy éltében képes nem leend öt e részben felülmúlni!?”

Mint az akkoron elharapódzott szokás magával hozta, fogadtak: váraik s összes birtokuk kölcsönös elvesztés vagy nyerésébe fogadtak: „hogy ö — az idősb gróf — húszonnégy óra leteltével oly fogattal vágtatand öcscse vára elé, milyet sem az, sem a világ soha nem látott!”

Tivornya, kártya fej ezé be a látogatást, s ez utóbbiban is az iQabb lévén nyertes, kettőzött dühvel fogadá fel bátyja a feltét megtartását. —

Ördögi gondolat merült fel agyában. Kora reggelen öszvehajtatá a bösz, rettegett várúr minden falvai s majorjairól a szüzeket, s azok legkecsesbjeit önmaga válogatva, a legszebbnek talált nyolczat levetkeztetni rendelte; kiknek — midőn engedelmeskedni szemérmetesen vonakodtak — durva hajdúk kezei által vad üvöltés közt rántatá le a ruhát testeikről.

Eléhozták a drága, aranytól nehéz hámokat; hiába esdettek térdenállva kegyelemért a leányok: „hogy legalább öltözve engedje a hintó elé fogatni őket a kényúr;” de ez gunykaczajjal kérdé: „láttak-e már valaha öltöztetett lovakat?”

Levetkőztették a szerencsétleneket, s a kocsisok bősz serege a lovak hámjaiba szoritá karcsú testeiket.

Be volt fejezve a hallatlan műtét; teljes teremtett szépségében kettesével a nehéz diszhintó elé fogva a szüzek válogatottja, s a vár kapui nyittattak. A gróf elfoglalá helyét s parancsára a bakonülő kocsis a szerencsétlen leányok közé csapott ostorával.

Ekkor a legifjabbik, legszebbik közülök, Anna, egy vagyonos paraszt leánya, ki legelöl volt testvére mellé fogva, összerázkódott az ostor csapása alatt, s legott térdre rogyva, iszonyú átkot mondott a vár, s minden benne s körülte élő s létező felett; mire rögtön az ég hallatlan dörgése, az elemek zablátlan tombolása felelve, pillanat alatt hegy s vár öszvédőit, romjai alatt temetve mindent, s a vár helyén egy szép tiszta tóban tükrözé magát az újra kitisztult ég.

A tó felszínén csak Anna lebegett társnőivel, megrakodva a nehéz, aranyos hámokkal; s kimenekedve, hazatértek faluikba — Anna kivételével, ki szégyenérzetében felfogadá, e helyt tölteni élte hátralevő napjait.

Igy is lön, s az eladott hámok árán egy gyönyörű kápolnát építtetve, a mellett szegény gunyhóban élt s imádkozott a jámbor szűz, kit halála után a szentek közé sorozott a nép szája, a tavat utána nevezve el.”

A Szent Anna-tó legendájának nyomában (2)